Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Magyarok, de mások Sipos Zoltán, www.talaljuk-ki.hu, 2006. január 13., „Meg volt gyõzõdve arról, hogy neki a székely himnuszt kell énekelnie, szóval tudta, hogy mitõl döglik a légy. Utána meg rögtön arról kezdett beszélni, hogy itt minden mennyire primitív és hátborzongató, és milyen élményei vannak itt az embernek.” – Erdélyi magyarok az anyaországi magyarokról. Bármilyen furcsának tûnhet is, de nem Magyarország a világ közepe. Még a „magyar” világé sem. A magyarországiak ugyan hajlamosak ezt hinni – hiszen mégiscsak ez a „magyarok országa”, annak fõvárosa pedig a legnagyobb magyar város, ám a határokon túlról ez már közel sem tûnik ennyire egyértelmûnek. A nézõpontok különbözõek. Mint ahogy egy – magyarországi – történész egyszer szellemesen megjegyezte, Kolozsvárról nézve Magyarországot szakították el Erdélytõl, hiszen a Trianon óta Romániához tartozó terület nagysága meghaladja Magyarország kiterjedését. Ennek ellenére természetesen Magyarország és Budapest valóban betölt egyfajta központi szerepet a magyarságban, viszonyítási pont úgy a kultúrában, mint a gazdaságban vagy a politikában, ám az országhatárok által is megerõsített helyi identitásoknak is megvan a maguk fontos szerepe. De egyáltalán mit tudunk egymásról, azon kívül, hogy magyarok vagyunk? Szerencsére napjainkra már talán oszladozik a minden Romániából érkezõt lerománozó, az Ukrajnából jötteket leukránozó, stb. – elsõsorban inkább tudatlanságból, másodsorban korlátoltságból fakadó – szemlélet. Ma már általában tudják a magyarországiak, hogy vannak úgynevezett „határon túli magyarok”, erdélyi (vagy romániai), felvidéki (vagy szlovákiai) magyarok, stb., egyre több magyarországi utazik a szomszédos, magyarok (is) lakta területekre, akár üzleti célból, akár a kikapcsolódás szándékával. Ennek következtében, továbbá hála a különféle médiumoknak, egyre gazdagabb és egyre színesebb kép alakul ki Magyarországon a „határon túli” magyarokról. Ugyanez azonban fordítva is igaz. A – Magyarországról nézve – „határon túliak” is egyre gyakoribb vendégek (vendégek?) Magyarországon – itt tanulnak, dolgoznak, vagy csak üdülnek, esetleg rokont, barátot, ismerõst látogatnak. És eközben elkerülhetetlenül közvetlen kapcsolatba kerülnek a magyarországiakkal, a magyarországi közeggel, és véleményt alkotnak. Mégpedig gyakran nem éppen a leghízelgõbb véleményt, ám mindenképp érdekeset és tanulságosat – mint ahogy az az erdélyi Transindex hírportál szerkesztõjének, Sipos Zoltánnak az összeállításából kiderül. Bár távolról sem szociológiai/antropológiai kutatás igényességével készültek, az interjúkból egyértelmûen kiderül, hogy a romániai magyar fiatalok körében ugyanúgy léteznek – miért is ne léteznének? – sztereotípiák a magyarországiakról, mint fordítva. Észrevehetõ, hogy a Magyarországról alkotott kép sok esetben valójában Budapestre, illetve a budapestiekre korlátozódik. A vidékiek másak, nem annyira merevek, nyitottabbak, meg lehet találni velük a közös hangot – mondja az egyik interjúalany, azonban elbeszélésében továbbra is a budapestiek „jellemzõi” állnak a központban, a vidékiek milyensége nincsen igazán markánsan jelen. Úgy tûnik, visszatérõ motívum a politikai megosztottság, illetve annak groteszk lecsapódásai a hétköznapi emberek életében (a polgáriak megtiltják a tévézést a csángó gyerekeknek, így vélvén megõrizni azok „romlatlanságát”). Mulatságos az anekdotaszerû „süket maga”-párbeszéd a kampányoló párttagok közt (lásd alább), amely a magyarországi napi politikát egy végtelenített, abszurd drámába illõ vitaként láttatja. Megjelenik a magyarországiak Erdély-kliséit (Wass Albert, székely himnusz), valamint a népszavazással kapcsolatos hisztériát értetlenül bámuló fiatal elbeszélése is. Aki már élt egy ideig Magyarországon, az úgy véli, hogy a bürokrácia, az ügyintézés sokkal könnyebben és gyorsabban megoldható, mint Romániában. A magyarországiak másként értelmezik a munka fogalmát, mint az erdélyiek, akiknél azért érezhetõ némi balkánias lazaság. Magyarország ugyanakkor az álmosolyok, a píár és a korlátlan nyomulás világa – sugallja egyik interjúalanyunk. Valamilyen szinten mindegyik interjúban ott bujkál, kimondva vagy kimondatlanul, az idegenség érzése – „õk magyarok, de másak” –, és az emiatt való értetlenség. Szintén ellenszenvet kelt Budapest: a sokkal kisebb, nyugodtabb városokban szocializálódott erdélyiek számára riasztó a világváros ritmusa, információs túlzsúfoltsága, az eltérõ kulturális kódok. Úgy tûnik, az erdélyiek ugyanúgy nem tesznek különösebb erõfeszítést ezeknek a kódoknak a megértésére és elfogadására, mint viszont, ehelyett a magyarországiakhoz hasonlóan kitermelik a saját legitimitásukat és felsõbbrendûségüket biztosító történeteket. A magyarországiakkal kapcsolatos benyomásaikról erdélyi magyar fiatalok a következõképp beszéltek: Ibolya, diák: – Nem biztos, hogy osztom azt az erdélyi körökben eléggé népszerû álláspontot, hogy a Fidesz olyan sokat tett a határon túli magyarságért. Míg Moldvában csángó gyerekeket tanítottam, voltunk néhányszor Magyarországon a gyerekekkel: elõfordult, hogy a magukat liberálisnak valló magyarországiak többet tettek a csángó gyerekekért, mint a nagy polgáriak, akik magukat nagyon segítõkészeknek tartják, és ebbõl próbálnak tõkét kovácsolni. Egyszer egy magát SZDSZ-esnek tartó családnál töltöttünk pár napot. Végre nem azzal foglalkoztak a házigazdáink, hogy járnak-e a gyerekek templomba és inkább azzal törõdtek, hogy mindig legyen az asztalon narancs, banán meg csokoládé, amit a csángó gyerekek otthon nem esznek minden nap. Attól egy gyerek semmivel nem lesz elfajultabb, ha egyszer három banánnal többet eszik, mint az átlag. Ehhez képest az egyik polgári családnál kijelentették, hogy nem nézhetünk tévét, mert ha tévét nézünk, akkor a fogyasztói társadalom rabjai leszünk. Én akkor már egy éve Moldvában éltem, tévét ezalatt nem néztem, és nem is hiányoltam különösebben. De ha amúgy is ott a tévé a szobában, nem értem, miért nem lehet bekapcsolni... Egyszer Keszthelyen voltunk, siettünk a gyerekekkel a gyülekezõhelyre. Egyszer odajön egy öltönyös úriember, és szóba áll velünk – mondtuk, határon túliak vagyunk, ennek nagyon megörült, merthogy õ Fideszes, és mennyit tesznek a határon túliakért. Ebben a pillanatban elhaladt mellettünk egy másik, szintén öltönyös úriember, és odaszólt: „süket duma!”, mire az elsõ: „süket maga!”. Elkezdték osztani, hogy ki süket és ki nem – mi csak néztük, már azt hittük, ezek egymásnak esnek. Aztán az egészet nevetgélve elmeséltük a családnak, akinél laktunk – õk azonnal kijelentették, hogy ez minden bizonnyal szándékos MSZP-provokáció volt. Emiatt úgy gondolom, a magyarországiak nagy része eléggé frusztrált... Lehel, grafikus: – Nekem a magyarországiak hozzánk képest kicsit naivaknak tûnnek, hozzánk és úgy általában egy kisebbségben élõ néphez képest. Például egyszer elmentünk egy ír csoporttal kirándulni, és nagyon talált a szó, ugyanaz a száraz humor, a fíling. Az volt az érzésem, mintha Csíkból jöttek volna át – persze, egészen más kultúra, egészen más viselkedés, másképp állnak hozzá egy csomó dologhoz, de az alaptermészetünk hihetetlenül hasonlít. Tudni kell, hogy ha Magyarországon járok, akkor tulajdonképpen nem igazán vagyok kapcsolatban magyarországiakkal: általában az Erdélybõl kivándorolt haverekkel, illetve rokonokkal találkozom. Õk megváltoztak olyan értelemben, hogy ott sokkal nagyobb a hajtás, és kicsit mintha anyagiasabbakká lettek volna. Ami a bennszülött magyarországiakat illeti, sok esetben mesterkéltnek tûnnek. Itt láttam azt, hogy egy-egy kultúrkörnyezetnek megvannak a maga divatos kifejezései, és azokat mindenki használja. Amikor az volt a divatos, hogy kama, akkor 99%-ban mindenki ezt mondogatta – a cuccal, zsezseggel, királlyal, sirállyal, gázzal ugyanez a helyzet. Nyeglék – talán ez a legtalálóbb kifejezés. Persze tudatában vagyok annak, hogy mindez mennyire szubjektív, hiszen találkoztam olyan bennszülött magyarországival, aki hihetetlenül nyílt gondolkodású és szimpatikus ember volt. Ezeknek az arányát persze nem tudom felmérni, de azt hiszem, õk vannak kisebbségben. Réka, színházkritikus: – Nagyon sokáig az volt az érzésem, hogy más világban élnek. Nem lehetett kapcsolatot teremteni velük, pedig ugyanolyan idõsek voltak, és elméletileg sok közös téma kellett volna legyen, de nem volt. Erre akkor döbbentem rá, amikor kiderült: a velem egyidõs magyarországi ismerõseim nemhogy nem ismerik azokat a zenéket, amiket én hallgattam, de nem is hallgatnak zenét. Ezek a budapesti fiatalok nem is olvastak, színházba sem jártak – buliztak, kirándultak, de ezek a dolgok nem voltak fontosak számukra. Az a tapasztalatom, hogy inkább a budapestiek merevek – valószínûleg a nagyvárosi lét miatt. A vidékiek sokkal nyitottabbak: azóta már vannak barátaim is, magyarországi magyarok, de egy kivételével egyik sem budapesti születésû. Külön kategóriát képeznek az Erdélybõl kitelepültek: velük kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy õk sokkal többet panaszkodnak, mint azok, akik itthon maradtak, pedig lehet, hogy a megélhetés Erdélyben még mindig nehezebb kicsit, mint Magyarországon. Noémi, balett-táncos: – A magyarországiak kicsit alaposabban, több tisztelettel és odafigyeléssel dolgoznak. A hivatalok sokkal bonyodalom-mentesebben mûködnek, mint Romániában – például színházaknál a szerzõdéskötés és a különféle papírmunkák intézése egyszerûbb. Emberileg azonban felületesnek tartom õket: mindenki mosolyog mindenkinek, eljátsszák a „jaj, de szeretlek” játékot. Boldognak, elégedettnek, kiegyensúlyozottnak és nagyon menõnek kell lenni ahhoz, hogy beilleszkedj. Van egy szint, amit el kell sajátítani, és aztán azt tudni kell tartani is, mert különben le vagy sajnálva. Nekem nagyon nehéz volt Budapesten élni: én csak a szakmámban dolgoztam, de kevés volt a munka, mert ugye minden a kapcsolatoktól függ, azon áll vagy bukik minden, hogy kiket ismersz. Bence, designer: – Nekem Magyarország 95%-ban Budapestre szûkül – de nekem abból általában másfél nap alatt elegem van. Mindig úgy érzem, hogy „jó volt, de többet ne maradjunk, inkább jöjjünk haza.” Két-három évvel ezelõtt volt egy nagyon kellemetlen élményem, ami saját magamhoz kötõdik és senki máshoz: nagyon ki voltam merülve, és emiatt hihetetlenül lenyomott engem a város. Jártam az utcán, lementem a metróba, és nem bírtam elviselni a csuklyás, fülhallgatókkal járó, lesütött szemû embereket, akik nem látnak-hallanak semmit. Az tûnt fel, hogy az emberek nem néznek egymás szemébe. Kolozsváron sem nagyon néznek az emberek egymás szemébe az utcán, de valamiért, a kisebb város, információszegényebb környezet miatt az emberek talán nyitottabbak. Az, akinek a budapesti belvárosi forgalomban több órát kell eltöltenie naponta, tele van olyan élményekkel, melyeket senki nem kíván magának, és talán emiatt ennyire befele fordulóak az emberek. Ilona, kulturális menedzser: – Nekem egy ismerõsöm jut eszembe, aki a „megmentõ” típus volt: közölte, hogy õ igennel szavazott, Wass Albertet olvasott, és nagyon büszke volt arra, hogy õ most Erdélyben van és erdélyi magyarokkal találkozik. Meg volt gyõzõdve arról, hogy neki a székely himnuszt kell énekelnie, szóval tudta, hogy mitõl döglik a légy. Utána meg rögtön arról kezdett beszélni, hogy itt minden mennyire primitív és hátborzongató, és milyen élményei vannak itt az embernek. Azt hiszem, hogy ez az egész állampolgárság-dolog a legkellemetlenebb élményem – nagyon zavar a két véglet, hogy egyesek mindenáron ránk kényszerítenék az állampolgárságot, mások viszont meg vannak ijedve attól, hogy majd átzúdulunk a határon. Várjuk hasonló cipõben járó magyarok (határon túliak) reakcióit, hogyan látnak minket õk! Sipos Zoltán Magyarok, de mások, www.talaljuk-ki.hu, 2006. január 13.